Amikor megalkotta Isten az embert, egy érdekes irányultságot teremtett mindnyájunk földi lényébe: előre felé néző arccal ajándékozott meg, és mozgásunk, járásunk iránya is előre mutat. Hátul nincs szemünk, napunk nagyobbik részében elképzelésünk sincs, mi zajlik a hátunk mögött. Talán túlontúl lekerekített, de vehetjük úgy, hogy számunkra az a valóság, ami előttünk van. Isten így látta jónak, hogy ilyennek teremtsen bennünket. Nyílván okkal történt ez. Jelzi ez, hogy előre felé kell néznünk, ez a cselekvésünk, tervezésünk iránya és valódi életterünk az előrefelé. S ha ez felborul, jönnek a bajok. Ki ne látott volna már olyan paródiát, amiben a főszereplő úgy akart előrefelé menni, hogy közben nekiment valami oszlopnak és összetörte magát. Annyira bámészkodott hátrafelé, hogy pórul járt. Bizony nem jó hátrafelé tekintgetni! Abból bajok szoktak származni. Persze szükség van például visszapillantó tükörre - mondjuk az autóban. A visszapillantó tükör segíti az előrehaladást. De ha valaki túl sokat bámészkodik benne, akkor a baleset ugyanúgy elkerülhetetlen...

Berencsi Balázs

Néha elérhetetlennek tűnik a jövő, vagy a múlt bénít meg, de ekkor se adjuk fel és lépjünk egyet előre.

Egyszer a király sétára indult a királyi kertben. Nyomasztó látvány tárult elé: hervadó virágok, fonnyadó bokrok, kiszáradt, korhadt fák.
A tölgyhöz fordult.
- Elszáradtam, mert nem tudok olyan magasra nőni, mint a fenyő - mondta a tölgy.
A fenyőre nézett.
- Korhadok, mert soha nem fogok szőlőt teremni, mint a szőlővessző.
A szőlőhöz lépett.
- Megfonnyadtam, mert soha sem tudnék úgy virágba borulni, mint a rózsabokor.
Egyetlen egy élettel teli, viruló, virágzó növényt talált a kertben, az árvácskát.
- Azt gondoltam, - szólt az árvácska - amikor elültettél, árvácskát akartál. Ha tölgyet akartál volna, tölgyet ültettél volna. Ha szőlőt, akkor szőlőtőkét. Ha rózsát, akkor rózsabokrot. Azt gondoltam, mivel úgysem lehetek más, mint ami vagyok, hát azzá leszek legjobb tudásom szerint.

A boldogság ott kezdődik, hol a többre vágyás szűnik.

Bennem cseng egy fiatalember szava, aki többedik élettársi viszonyát élte: "Én nem bírom a kötöttséget!" A fiatalember még egyetemista korában beleszeretett egyik évfolyamtársába, nagy és szenvedélyes szerelem alakult ki közöttük. Amikor aztán megszerezték diplomájukat, a fiú nem volt képes kimondani a végleges IGENt, ami a végleges elköteleződést jelentette volna. Az egymásnak elköteleződött, komoly gondolkodású fiatalok tervezik közös életüket, azon vannak, hogy megteremtsék leendő családjuk életének feltételeit. Minthogy ez esetben az elköteleződés elmaradt, a tervezgetés is megrekedt egy kezdetleges szinten, sőt a kapcsolatban megjelent egy lappangó feszültség. A lány készen állt az IGENre, a fiú pedig igyekezett elkerülni ezt a témát, "szabad" akart maradni, úgy gondolta: úgysem bírná a kötöttséget. És hogy ezt saját magának is bebizonyítsa, keresett - és talált - alkalmi kapcsolatokat, a régi szerelmet pedig kezdte "naiv, diákszerelemnek" minősíteni.
Egyik élettársi kapcsolatból a másikba, szállt ágról-ágra, mint a madár. Nem az "igazit" kereste, akinek mindenestül odaadhatná magát, csak kellemes, de kötelezettség és erőfeszítés nélküli időtöltést akart. Csak semmi kötöttség! Olyan partnereket keresett, akik hasonlóan gondolkoztak, akikkel már kapcsolatuk kezdetén megállapodhattak, hogy lévén "szabad és független emberek," addig maradnak együtt, amíg jól érzik magukat egymás társaságában. Minthogy mindegyikük csak kapni akart, és nem adni, könnyen kellemetlenné váltak a kapcsolatok.

A fiút, aki élvonalbeli sportoló is volt, egyszer váratlanul súlyos sportbaleset érte. Műtét, hosszabb kórházi ápolás, és hetekig tartó otthoni lábadozás következett. "Élettársai" feléje se néztek, egyedül volt és - noha egészségi állapota napról napra javult -, nem "érezte magát jól". Hiába próbálta elképzelni, hogy hogyan folytatja, ha majd felépül, nem tudott lelkesedni semmiért. Egy-két hétig vagy hónapig tartó "boldogság" - aztán menetrendszerűen jön a kínos és kellemetlen szakítás, és kezdődhet minden előröl. Egyszer csak váratlanul felhívta telefonon régi, egyetemista korukból való szerelme, akivel nemrég egy szakmai tanácskozáson futott össze. A lány érdeklődött hogyléte iránt, tájékoztatta a legutóbbi szakmai tanácskozásuk óta történtekről, hiszen ezekről balesete miatt a fiú nem értesülhetett. A fiatalember megköszönte a figyelmességet, és úgy gondolta, ezzel le is zárta az ügyet. Mégis, egyre többször jutott eszébe ez a telefonbeszélgetés. Ez a lány nem kért és nem akart tőle semmit. Nem találkozni akart vele, hogy aztán megpróbálja behálózni, nem ajánlott fel segítséget - azt egyébként sem fogadná el -, mert a segítségnek legtöbbször előbb-utóbb megkérik az árát. Csak valami jót tett, örömet akart neki szerezni, anélkül hogy ebből neki magának bármilyen haszna, vagy előnye származott volna. Miért tette ezt? Szinte ki sem merte mondani: talán még most is szereti? Még most is annak a javát akarja, aki nem mert mellette elköteleződni?
Azon vette észre magát, hogy érzelmei egyre hevesebbek, hogy ellenállhatatlanul vágyódik a lány társasága után. De meglepő módon nem a "naiv, diákszerelem" éledt fel benne, hanem valami új, eddig soha nem érzett érzelem kerítette hatalmába. Társra vágyott, akivel mindenét megoszthatja, akiért képes áldozatot hozni, és aki azzal, hogy elfogadja őt, örömet akar neki szerezni. És bármilyen hihetetlen, a kötöttségre is vágyódott, a kölcsönös elköteleződés biztonságára.

Mikor eljöttek hozzám, hogy megbeszéljük házasságkötésüket, a fiú nevetve mondta: "Én nem bírom a kötetlenséget, csak azt nem értem, hogy erre miért csak most jöttem rá!" Elköteleződés nélkül semminek nincs igazán értelme!
Kedves családok, házaspárok, jegyesek és szerelmesek! Ugye ha valakit őszintén szerettek, és azt mondjátok neki, hogy "szeretlek", azonnal késztetést éreztek, hogy hozzá tegyétek: "örökre". Lehet, hogy amint kimondjátok a kicsit misztikus távolba mutató "örökre" szót, rögtön hatalmába kerít a kétség, hogy megmaradhat-e hosszú évekig a szerelem? A vágy ott ég az ember szívében az örök szeretetre, hogy szerelem lángja sohase aludjon ki. Nem lehetnek maradéktalanul boldogok azok, akik úgy gondolják, hogy most szeretnek valakit, holnap majd mást, ahogy éppen sikerül. A boldogság a hűséges szeretethez van kötve, a szerelmi hűség nem a keresztények anakronisztikus rögeszméje, hanem a szeretet lényegi része, annak nélkülözhetetlen ismertetőjegye.

Az örök, a végtelen nem emberi léptékű fogalmak. Az a vágyunk, hogy végérvényesen szeressenek bennünket és mi is örökre szeressünk, saját erőnkből nem teljesíthető. Aki teremtésünkkel szívünkbe oltotta a vágyat, megadja a lehetőséget, az erőt is a vágyak valóra váltásához. "Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé." (2 Kor 12,9). Isten szeretetét felülmúlni nem tudjuk, ő végérvényesen és örökre szeret. Sokszor nehéz felismernünk életünk egy-egy fordulatában Isten segítségét, amikor lehetőséget kapunk arra, hogy talpra álljunk, hogy kitörjünk saját magunk alkotta börtönünkből. Bízzunk Benne, és irgalmas szeretetében, és bátran lépjünk az Általa mutatott útra.

Bíró László püspök atya Hívom a családokat című sorozatának 2012. áprilisi levele

A külső az, ami megfog, de a belső az, ami megtart.

Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. (Máté 5:7)

Az irgalmas samaritánus nagy példa előttünk. Ő nem mérlegelt, hogy nem is az ő népéből való a megsebesült ember, nem gondolt arra, hogy mi lesz, ha őt is leütik, kirabolják, nem gondolt arra, hogy sietek, csak jussak haza épségben. Nem mérlegelte, hogy neki mindez mibe kerül, hanem tette, amire a szíve vitte. Irgalmas volt. Észrevett, lehajolt, bekötözött, segített, áldozott a magáéból. Irgalomból.

Ajándékot adni és kapni egyaránt jó. Időnként azonban azt hisszük, hogy nem mindegy mekkora az értéke annak az ajándéknak, amit adni szándékozunk. Mennyire tévedünk ilyenkor. Anyagias világban élünk, közben lelkileg sokszor nyomorultnak, koldusnak érezzük magunkat. Vannak pedig ajándékok, amelyek nem kerülnek semmibe, mégis olyan nehezen tudunk adni másoknak. Vizsgáljuk meg az alábbi listát, melyek ingyenesen adható ajándékok:

1. Egy jó szót szólni.
2. Egy beteget felvidítani.
3. Óvatosan csukni be az ajtót.
4. Apróságnak örülni.
5. Mindenért hálásnak lenni.
6. Jó tanácsot adni.
7. Egy levél megírásával örömet szerezni.
8. Jogos panaszt nem eleveníteni fel újra.
9. Nem tenni szóvá, amit a másik hibázik.
10. Nem sértődni meg egy félre sikerült szó miatt.
11. A levert hangulatot nem venni komolyan.
12. Megtalálni a dicsérő, elismerő szót a jóra.
13. Megtalálni az együtt érző szót a megalázottnak.
14. Találni egy tréfás szót a gyermekeknek.
15. Bocsánatot kérni és elismerni az elkövetett helytelenséget.

Biztos vagyok benne, hogy lehetne még folytatni a sort, de igazából azt kell meglátnunk, hogy csupán rajtunk múlik, hogy ezekkel meggazdagítjuk-e mások életét! Másoknak, de önmagadnak is jót teszel, ha sikerül megélned egyet-egyet ezek közül!

Semmiért se aggódjatok... (Filippi 4:6) Milyen szívmelengető biztatása van Isten Igéjének. Csak igazán azt nem értjük, hogy mire alapozza az, aki megfogalmazta. Pál apostol ugyanis börtönben ül. Onnan írja ezt a levelet. Mégis ezt írja egy egész gyülekezetnek. Vajon a börtönben élt át valami olyat az apostol, amiből rájött, hogy nincs miért aggódnia, sem neki, sem másoknak? Vagy valami másból fakad ennek a bátorító üzenetnek a háttere?
Másból bizony: az Úrral való szoros kapcsolatából. Mert nemcsak úgy odalöki Pál egy egész gyülekezetnek ezt a pozitívnak tűnő gondolatot, hanem meg is magyarázza, hogy miért ne aggódjanak semmiért. Az aggódás ugyanis nyugtalanságot jelent. Valami szorongóvá, nyugtalanná teszi az embert, ami még meg sem történt, de bizonyára meg fog történni. Előre aggódunk, idegeskedünk a jövőben bekövetkező események miatt. Milyen balgák is vagyunk, amikor így teszünk! Olvastam valahol, hogy a jövővel kapcsolatos aggodalmaink 95%-a nem szokott teljesülni. Ehhez képest amennyi stressz, szorongás van a ma emberében, igazán megdöbbentő.
De nekünk, hívő embereknek azért kellene sokkal kevesebbet aggódnunk, mert azt ugyan mi sem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de azt tudjuk, hogy a hatalmas Isten kezében van. Annak az Úrnak van kezében a számunkra ismeretlen jövő, aki megteremtette ezt a világot, aki Jézusban elkészítette minden bűnre a bocsánatot, aki örök életet ad a Benne hívőknek, és akinek kezébe már odatettük az életünket. Ez egy hallatlanul nagy nyugalmat, békességet kellene jelentsen számunkra. Vagy nem tettük bele egészen életünket az Úr kezébe?

A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb.

Simon András